3.

Laskili, mióta hazatért Bitámiból, sehogy sem találta helyét a városban. Ott hirtelen akkora hatalomba csöppent, amihez túl fiatal volt még. Örömében, büszkeségében, hogy a part legnagyobb városának előkelői maguk fölé emelték, nem vette észre, valóban meglevő erényei közül csupán egynek köszönheti ezt: pártatlanságának, hogy egyik fél sem játszhat ja ki a másik ellen. Így voltaképpen mindkét tábor félrevezette és becsapta, semlegességéből hasznot húzva készültek a nagy leszámolásra. Laskilinál kevésbé tehetséges és becsvágyóbb embert is összetört volna ez a felismerés. Egyéniségét minden ellentmondásával együtt igazán akkor kezdtem értékelni, mikor hazatérése után hang nélkül viselte a keserű csalódás súlyát. Dimmu hallani sem akart arról, hogy visszavegye a Gyógyítás Házába, a szelíd és béketűrő Gamatut már rég nyíltan és mindenki előtt utódjának nevezte, és választása ellen nekem sem lehetett kifogásom. Laskili és Gamatu tűz és víz, ha erőszakkal összezárom őket, nemcsak az öreg Dimmut bántom meg, de ez a két tehetséges ember akarva-akaratlan egymást gyötri, mert egyik sem bújhat ki a saját bőréből, hogy a másik természetének kedvére tegyen. Emellett Laskili, bármilyen sokat is tudott, rossz tanítómesternek bizonyult. Mikor közbevető megoldásként azt találtam ki, hogy csak az iskolában dolgozzon, túl gyorsan beszélt, és hiányzott belőle Talil türelme; ha a növendékek nem értették meg azonnal, hogy mit is akar, ostobáknak tartotta őket, és elkeseredett munkája céltalanságán. A raktárak számbavételét elviselhetetlenül egyhangúnak tartotta, Gurru papjainak csillagászati munkáját pedig közvetlen, gyakorlati haszon nélkül valónak, hosszabb ideig egyetlen helyen sem tudott megmaradni. Úgy gondoltam, hogy az üveggyártás felügyelői tisztsége éppen megfelel éles eszének, mozgékonyságának, kedvére parancsolhat embereinek, amihez sajnos Bitámiban túlságosan is hozzászokott, ugyanakkor azonban a körmükre nézhet, ami szükséges, és kedvére kísérletezhet. Mert azt még Dimmu is kénytelen volt elismerni, egyetlen tanítványa sem szerette úgy az új megoldások, módszerek bevezetését, és vállalta olyan, szemrebbenés nélkül a kockázatot, mint ez a nyugtalan, gyors beszédét heves kézmozdulatokkal kísérő fiatalember. Dimmu saját maga után elsőnek Laskili karjába dörzsölte bele a tőlem lopott pörköket.

Saját szemetekkel láthatjátok majd, mivé fejlesztette Laskili az üveggyártást. A kovácsok utcáján túl új utcák sora kapaszkodik fel a domboldalra, és még azt is elérte, ami addig és azóta egyetlen főembernek sem sikerült: Numdától, aki a vízvezetékek vizének minden cseppjét jobban féltette a saját vérénél, új leágazást sikerült kicsikarnia. És az is meggyőződésem, hogy ha másvalaki az üvegöntők felügyelője, az nem az okát keresi azonnal, miért robbant szét az a bizonyos kohó, hanem az istenek művének vagy emberi gondatlanságnak tulajdonítja, és előttem lehetőleg eltagadja a történteket. Akkor pedig nemcsak a lőpor készítésének módját fedezzük fel később, ez lett volna a kisebbik baj, hanem addig, ki tudja, hány ember hal meg a szétrobbanó kohók mellett.

Laskili azonban, miután megállapította, hogy két emberén már senki nem tud segíteni, a másik ötöt maga kísérte a Gyógyítás Házának kapujáig. Ott persze megtagadta volna önmagát, ha nem azt mondja vérforralón szelíd hangon az őt is ápolni akaró Dimmunak, hogy „most más dolgom van, Atyám” – ettől az öreg még tíz nap múlva is dühöngött –, azután úgy, ahogy volt, lepörkölt szemöldökkel, leégett hajjal, azonnal hozzám sietett. A füsttől és koromtól felismerhetetlenül az őrök nem akarták beengedni, míg a fejükhöz nem vágta láncával együtt főemberi arany pecsétnyomóját, Upatu reszketeg lábai pedig felmondták a szolgálatot, mikor bűzös, égett szagot húzva maga után, elsietett mellette a folyosón. Egy pillanatig én sem tudtam, ki ront be az ajtón, tetőtől talpig fekete mocsokkal borítva, csak a szeme fehérje világított.

Arról ismertem rá, hogy hadart, és a közepén kezdte mondanivalóját.

– Szétvetette, Isteni Uram! A két fújtatólegény meghalt, összeégette őket a tűz, ami visszacsapott. Fölül pedig olyan lángot fújt ki magából a kohó, mint amilyen az égi hajó farkából jön hátul, amit Gurru papjai Nanur idején hordoznak körbe a városban, az indulás ünnepén. Az öntők elszaladtak, én visszamentem, mert arra gondoltam, ha alul több levegőt kap, hamarabb kiég, ami benne van. Egy vasrúddal szétvertem a fújtatok agyagcsöveit, és lohadni is látszott fönt a tűzoszlop, lehajoltam, hogy még egy nyílást üssek az alján, és akkor valami nagyot fújt, fölemelt. Azután embereim vízzel locsoltak, de az később volt, messzebb a kohóktól, azt mondják, odáig lökött a tűz ereje, mikor szétvetette a kohót.

– Nem raktatok bele túl sok faszenet? – kérdeztem, bár tudtam, hogy ez aligha okozhatta.

– Ugyanannyit raktunk mindenből, mint eddig. Két másik kohó rakodásával is elkészültünk, de azokat nem engedtem begyújtani, míg Neked nem szólok, Isteni Uram. Igaz, most mind úgy fél, hogy még parancsra sem mennének a közelébe.

A tilalmat ennek ellenére bölcsnek tartottam.

– Azok is ugyanígy vannak megrakva?

– Magam mérem ki mindig az adagokat, Isteni Uram!

Azután visszakérdezett, és ezzel szándéka ellenére bizonyságát adta, hogy más és több, mint kortársai.

– A Ti Földeteken, Isteni Uram, történt valaha olyasmi, hogy ez a keverék így égett, és szétvetette a kohót?

– Nem, Laskili, az nem lehetséges!

– A szénégetők mondják – firtatta tovább –, hogy ha rosszul rakják össze a fatörzseket, vagy hibásan takarják le földdel, megesik, hogy abból is kifúj a láng, szétdobálja a földet…

– Az más, Laskili, és te magad mondtad, hogy nem volt benne több faszén, mint máskor.

– Nem lehet az az oka, hogy a keverék túlságosan apró szemű?

– Miért – csodálkoztam –, porrá töretted a faszenet is?

– Nem, Isteni Uram! De… – Megállt, a kezét felrántotta, mintha el akarna kapni valami láthatatlan dolgot a levegőben. Láttam, megfeszített erővel gondolkodik. – Van-e olyan anyag, Isteni Uram – szokása ellenére lassan beszélt, kereste a szavakat –, ami szemre olyan, mint a szóda, és mégsem az? Igaz, ha porrá töröm, a só is olyan, csak az ízéről lehet felismerni, de ki az a bolond, aki a szódát megkóstolja? Gir-dinből pedig nem hozhatnak sót, nekik sincs elég, tőlünk kapnak… Tehát só nem lehet…

– Miről beszélsz, Laskili?

– Legutóbb, mikor Gir-dinből szódát kaptunk, az egyik kapitány, mintha csak udvariasságból tenné, fölkísérte a mi embereinket a kordékkal egész a kovácsok utcájának végéig. Nem tudom, ki volt az az ostoba a kikötőben, aki elmulasztotta visszatartani valamilyen ürüggyel. Mikor megláttam, hogy jön, eléje mentem, de addigra már valamelyik emberünktől megtudott annyit – meg kell hagyni, ügyesen forgatta a beszédet –, hogy mi a szódát porrá törjük. De onnan, ahol végre sikerült megállítanom, mert ment volna tovább, egészen a kohókig, maga is láthatta, hogy dolgoznak a mozsarak mellett. Ismered őket, Isteni Uram, mind odaadná az üveg titkáért még azt a másik életét is, ami Habamu országában vár rá, így hát ez is kedvesnek, szolgálatkésznek mutatta magát, hátha tőlem is megtudhat valamit. Azt mondta, ha hamarabb tudja, hogy mozsarakban törjük a szódát, megkímélhetett volna bennünket ettől a fáradságos munkától. Van náluk olyan szóda is, mint a por, igaz, messzebb a parttól, csak össze kell söpörni az agyagos föld tetejéről…

– Azt nem kérdezted – vágtam közbe –, hogy azzal a szódával mosnak-e a gir-dinbeli asszonyok?

A szappanfőzés titkát jól őrizték az avanai mesterek, másutt még mindig a mi szappanunkat vagy a Gir-dinből kapott szódát használták.

– Nem kérdeztem, Isteni Uram! – nézett rám megdöbbenten Laskili. – Arra gondolsz, hogy az a por nem szóda? Mert én is azt akartam mondani, csak nem mertem…

– Most használtál először ilyen por alakú szódát?

– Igen. A kapitány akkor bőrtömlőket kért, és én adtam neki a Palota raktárából, mert a szóda összetörése nehéz munka, az emberek köhögnek, és betegek lesznek. Tegnap érkezett meg újra a kapitány, fel akart jönni hozzám a tömlőkkel, de Szumurrit megkértem, foglalja le valamivel, és ez sikerült. Reggel elkezdtük megrakni a három kohót ezzel a porral… Ez az oka, Isteni Uram?

– Ez! Mondd csak, Laskili, hogyan tanítottam, mi a só földi neve, ahogyan a kémiában nevezzük?

– Nátrium-klorid. – Azt hiszem, ha álmából ébresztem fel, akkor is tudja.

– És a szóda?

– Nátrium-karbonát!

– Ez pedig, amit te szóda helyett kaptál, nátrium-nitrát vagy kálium-nitrát. Egyiket sem tudtam megmutatni nektek, mert ahol ennyi eső esik, mint Avanában, elmossa a víz a föld felszínéről. De Gir-dinben alig van eső, ha pedig azt mondta, hogy a parttól még távolabb, ott évekig egy csepp sem hull, Numdától tudom. Ott kivirágozhat a föld felszínén a nátrium- vagy kálium-nitrát. Van másik földi neve is: salétrom.

Laskili lehajtotta a fejét.

– Büntess meg, Isteni Uram! Két ember halálát okoztam… Meg kellett volna vizsgálnom…

– Ez igaz, bár nem gondolhattál rá, hogy mást kapsz a kapitánytól.

– De hogyan merészelte az a gazember?! – dühöngött. – Neki tudnia kellett, hogy mást ad nekem!

– Azt hiszem, tudta is, de csak annyit, hogy mást ad. Hogy ilyen bajt okoz, azt nem tudhatta, mert…

Nem fejeztem be a mondatot, Laskili hamarosan maga is rájön, hogy ez a keverék, faszén és salétrom, mi mindenre használható. Talán mégis jobb, ha elébe vágok. De Laskili esze már megindult, és mert nekem is részem volt abban, hogy így tudott gondolkozni, gyengének bizonyultam, nem állítottam meg. Először még békés vizeken járt, a kapitány eljárását próbálta megérteni.

– Ugye, nátrium-nitráttal nem lehet mosni, Isteni Uram?

– Nem. De hogyan jöttél rá?

– Mert ha lehetne, akkor hamarabb, évekkel korábban hoztak volna belőle a szappanfőzőknek. Könnyebb munka valamit összesöpörni, mint csákánnyal bányászni.

– De nem volt tömlőjük! Tőled kért a kapitány!

Laskili legyintett.

– Cserépkorsóban szállítják a tengeren az olajat, a bort és annyi mást. Éppen azt a port nem lehetett volna? A gir-dinbeliek nagyon jól tudták, hogy ez a por, ha hasonlít is a szódához, más anyag. Nem tudtak mosni vele. A kapitány látta, hogy mi a szódát törjük. Ebből gondolta, hogy az üvegkészítéshez vizet nem használunk, mert abban feloldanánk a szódatömböket, ami sokkal könnyebb munka, mint mozsárban törni. Ha pedig vizet nem használunk, gondolta, nem jövünk rá, hogy nem szódát kaptunk tőle, mert ő csak úgy tudta megkülönböztetni a két anyagot, hogy az egyikkel lehet mosni, a másikkal nem. De én sem vettem észre a különbséget, és ez szégyen, Isteni Uram…

– Nem tehetsz róla, Laskili, erre nem tanítottalak benneteket…

– Gyanakodnom kellett volna, Isteni Uram, miért olyan készséges. Nemcsak az üveg titka izgatta, hanem az is, hogy a szóda helyett el tudja nekünk hozni azt a port, ami ott fekszik haszontalanul… Ha nekünk ezt hozza, több szódát vihet máshova…

– Azt hiszem, igazad van, így gondolkozhatott a kapitány – mondtam –, azt viszont magadon tapasztalhattad, hogy ez a por, a salétrom, milyen veszélyes.

Láttam, hogy nyelvén van a következő kérdés, de nekem idő kellett, hogy összeszedjem a gondolataimat. Az arany és az üveg csak közvetve, birtoklásuk vágyán keresztül ölnek. De mi következik, ha robbanóanyag kerül a kezükbe? Ahogy Laskilit ismerem, meg sem várja, hogy kinőjön a szemöldöke, kellő óvatossággal máris kipróbálja, hogyan is ég a faszén és a salétrom keveréke. Azután visszaemlékszik arra, amit az elején mondott, hogyan is lángol, füstöl Gurru papjainak mesterkedése nyomán a Viking ezüstmakettja. Azt pedig én tudom – ő még nem –, hogy Gurru papjai a gyanta és a faszén porát kénnel keverik. Igaz, a kén ritka itt a környéken; Bitámin túl, a hegyekben van egy barlang, onnan hozzák a kristályait, de ha egyszer Laskilinak eszébe jut, hogy a maga bőrén tapasztaltakat összevesse Gurru papjainak tudományával…

Kemény, parancsoló hangon szóltam:

– Menj a Gyógyítás Házába, Laskili! És senkinek sem mondhatod el, mit beszéltünk!

Csodálkozva nézett, azt hitte, megbántott valamivel, és nem értette. Azután engedelmesen meghajtotta a fejét, de lepörkölt feje búbja is azt sugározta: várj csak, majd kipróbálom!

– Hallgatni fogok, Isteni Uram, ahogyan megparancsoltad – mondta közömbös hangon.

Aggódva néztem az ajtó függönyét még azután is, hogy eltűnt mögötte, ő pedig arra a folyosóra fordult, amelyik a Palota két szárnyát az udvar felől köti össze. Így elkerülte Dimmut, és Gamatu, aki egykori vetélytársával szemben sem tudta megtagadni természetét, a mindenkin segíteni kész, szelíd jóságot, titokban bekötözte.